Tavaly május elsejére,
Reggel a nap ébren érve,
Hűs levegőt fújt elmémre,
Ruhájának melegébe.
Boldog lázban keltem útra,
Rám mutatott sorsnak ujja.
Túlvilági álom bálon,
Ketten voltunk a világon.
Kerge idő volt a társunk,
Sehol sem volt maradásunk.
Csillag kacag, Hold csak bámul,
Kéz a kézben így sétáltunk.
Égbe szökkent, karja libbent,
Rózsa fehérlett kezében.
Nekem adta, lelke rajta,
Drágán fizetek, azóta.
Szívem most is fogva tartja,
Több színűnek lett a rabja.
Öreg jármű belsejében,
Korom színű rejtekében,
Számat nézte, érte égtem,
Tétlen maradt, Én meg féltem.
Gyávának biz nincsen hála,
Szerelem küldött magányba.
Éjszakának sötétjében,
Melegszívű őz képében,
Szeretet ült szép szemében,
Elvesztem Én ott a fényben.
Belefúltam nagy barnába,
Abban lelt lelkem halára.
Átvirrasztott éj hajnalán,
Kócos kocsmának teraszán,
Dohány füst csaló álarcán,
Ravasz róka tekintett rám.
Megkötöztek, nagy súlyú szavak:
Tégy bármit, követni foglak!
Az, rozsdás talpú szélkakas,
Nyikorgása volt kárhozat:
Dehogy tudhattad azt mi vagy,
Ó, vérző szívű áldozat.
Az álom gyorsan elszaladt,
Emlékké tette pirkadat.
Est elrohant, kínzó köd száll,
Tétlen percben, gondolat rág,
Óvó karja nem is volt tán,
Tépett szárnyú, arany sugár.
Mindez régen már csak homály,
Azt, hogy volt, csak Én tudom. Fáj.
